Adott egy jól működő párkapcsolat. Legalábbis külső szemmel nézve. Egyébként meg egy félresiklott, hideg hazugságkupac. Miért? Azért, mert ha valami probléma van, hajlamosak vagyunk a könnyebb utat választani. Vegyünk konkrétan egy helyzetet.
Tegyük fel, hogy a nőnek van valami problémája a férfival, meg úgy egészében a kapcsolatukkal. Mondjuk, hogy úgy érzi, hogy már nem olyan, mint régen, kicsit ellaposodott. Viszont egy ideje még működött, meg egyébként is ő a Józsi, akivel már együtt vagyok x éve és szeretem, és ő is szeret, és emlékszem mikor… jaj, de jó volt. Volt. Ennyivel a dolog el is van intézve. Miért is mondaná ezt meg a Józsinak? Biztos csak átmeneti válság, majd elmúlik, majd jobb lesz, mint régen, mert mi jók vagyunk. Aztán ez így meg szépen hónapokig, akár évekig és azt veszi észre, hogy egyre szarabb a dolog. Egészen addig, amíg végleg nem ábrándul ki a pasiból, mert utána aztán kiadja az útját, „Ez már nem működik!” dumával. Szegény Józsi meg csak pislog, hogy mi van… Miért pislog a Józsi? Csupán azért, mert azon kívül, hogy vak volt, elég rendesen át lett cseszve. Mert bizony át lett. Ugyanis már akkor, 1 évvel ezelőtt, mikor a nő (nevezzük Évinek) először agyalt azon, hogy valami nem működik, már akkor kellett volna lépni. Mit tett ehelyett? Hazudott magának. Egyébként ilyen esetekben hajlamosak vagyunk az önámításra és magunknak sem ismerjük be, hogy elmúlt a szerelem, a tűz, meg az az egész dolog, ami mozgatja, előrébb viszi a kapcsolatot. Állítja, hogy szerelmes. Egész egyszerűen azért tudja szemrebbenés nélkül a másik szemébe mondani, mert elhiteti még saját magával is, hogy így van. Szerelmes ő, csak éppen nem egy élő emberbe. Egy képbe, egy érzésbe, abba, ami régen volt. Abba az emberbe, akit megismert. Ez az érzés lebeg folyton szeme előtt és várja a csodát. Várja azt, hogy majd jobb lesz, majd megváltozik valami, és végig hazudik önmagának, és kedvesének is. Fél attól, hogy vége lesz, fél attól, hogy ismét csalódni fog. Ragaszkodik ahhoz, ami régen volt, befogja a szemét, és megy bele a nagy semmibe. Főzi maguknak a romlott levest, amit majd egy év múlva feltálal, és meg is zabáltat kedves párjával, aki persze majd akkor kezd kapálózni, hogy ne legyen a vége szakítás. Kapálózhat…
Mondhatnátok, az baj, hogy nem kommunikálnak egymással, nem beszélik meg a problémákat. Meg azért a Józsi is hibás, mert nem vette észre mi van. Persze ez is lényeges, viszont a dolog nem innen indul ki. A legfontosabb, hogy ez a nő gyáva. Nem csak, hogy nem mer a problémáról beszélni, szembenézni sem, a könnyebb utat választja, önámításba kezd. Homokba dugja a fejét, és várja a csodát. Hogy is tudná megbeszélni párjával, ha igazából nincs is mit? Hogy is tudna őszintén beszélgetni társával, ha még magához sem az? Mutatja felé és a külvilág felé a boldog, kiegyensúlyozott nőt, aztán közbe meg görcsöl, szorong, depis, boldogtalan. Esetleg néha emiatt hisztizik, idegbeteg, aztán ráfogja az időjárásra, vagy éppen a másikra. Az sem ritka, ha valamilyen pótcselekvésbe kezd. Mondjuk el kezd zabálni, mert attól kapja meg azt jó kellemes érzést, amit kedvesétől vár. Ritkulnak az együttlétek, gyűlik a feszültség, egyre inkább elhidegülnek egymástól. Elvár, de semmit nem ad. Aztán telnek múlnak a hónapok és egyszer csak megtörik, kifakad, de akkor már túl késő…
Legelőször magunknak kell tudnunk kimondani érzéseinket, őszintén. Időben felismerni a helyzetet, mérlegelni és dönteni, meglépni, amit kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése