Tartsunk szünetet...

Pár együtt eltöltött hónap/év után hangzik el mondat: Tartsunk szünetet... Ismerős?

 

Kemény arcul csapás ez a kedves partnertől. Én személy szerint kiakadok, ha ilyet hallok másoktól. Hát nem tánc próba ez, hogy csak úgy elfáradtunk, kicsit pihenjünk. Még is mi jár ilyenkor az ember fejében? Az a tapasztalatom, hogy ez a „mosolyszünet” dolog a gyenge, bizonytalan „gyerekek” jól bevált szokása. Az indok általában az, hogy: „Túl sokat vagyunk együtt, kell egy kis szabadság.”, vagy „Már nem olyan, mint régen.”. Ez süket duma, mondhatni hazugság. Az ember ilyenkor saját magának sem meri beismerni az igazságot. „Szabadság”, meg „sokat vagyunk együtt”… Nem az lenne a lényeg, hogy a szerelmesek együtt legyenek? (Persze, most nem az egymás nyakán ülésről beszélek.) Éppen itt van a probléma. Elmúlt a szerelem. Nem kell ezt szépíteni, nincs meg a tűz, nincs szenvedély, a megszokás lett úrrá. Ennyi. Az alacsony érzelmi intelligenciájú, tapasztalatlan, éretlen, bizonytalan „gyerek” ilyenkor elgondolkozik. Fú, hát ez már tök nem olyan, mint az elején. Elkezdi észrevenni a partner hibáit, kezd az agyára menni, mindeközben észreveszi, hogy vannak rajta kívül is más kívánatos férfiak/nők. Mitévő legyen? Természetesen a szeretet, megszokás az megmaradt, talán még a féltékenység is (nehogymár másé legyen), azt gondolja ad még egy esélyt a dolognak. Ez eddig rendben is lenne…Viszont most jön az idézőjel szerepe a „gyerek”-nél. Hiszen nem gyerek ő, dehogy gyerek, hát már elmúlt 18, ő már férfi/nő. Legalábbis azt hiszi… Hogy is lehetne felnőtt embernek mondani, mikor teljes mértékig határozatlan. Fél kimondani mit érez, nem csak párjának, még saját magának is.

Térjünk vissza, hogy mit is lép, miután ráébred, hogy valami nem működik párkapcsolatában. Összeszedi minden bátorságát és megosztja kedvesével a nagy ötletet. Legyen egy kis mosolyszünet. Gondolja, majd eközben ráébred, hogy mennyire szerelmes, a kis szabadság is tök jól jön neki, csinál majd király dolgokat. (Elhiszem, hogy van olyan helyzet, mikor az ember úgy érzi pórázon van tartva, „nem kap levegőt” a kapcsolatban. Ilyenkor le kell ülni szépen a Kedvessel, aztán elmagyarázni neki hányadán is állunk. Ha úgy áll a dolog, akkor külön programokat szervezni, ami igazából alapvető dolog lenne, hiszen az csak jót tesz egy kapcsolatnak. Nem ám ilyen bután „pause”, aztán lesz, ami lesz. Másik meg, hogy, ha szakítani kell ahhoz, hogy az ember el tudja dönteni mit érez, az már régen rossz.)  Na, de mit gondol ilyenkor partner? Azt, hogy kedvese már nem szereti őt. Rá is kérdez, de a válasz nem egy határozott mondat, nem. „Szeretlek, csak kell egy kis idő.” Ugyan már, mire kell idő? Csak nem arra, hogy rájöjj szeretsz-e? Hiszen tudod, nem?! Aztán ez így kb. sakk matt, de nem sokat számít, mivel még magának sem vallja be érzéseit, neki aztán főleg nem fogja. Szépen homokba dugja a fejét, aztán elintézi a dolgot egy olyan visszataszító, gyáva, alantas mondattal, hogy: Tartsunk szünetet. Ehelyett igazából 2 lehetősége lenne.

 

a, Őszinte lesz magához, szépen végiggondolja, hogy mit is érez, mit nem. Ezután pedig nem a másikban, hanem először magában keresi a hibát, majd próbálja az elnyűtt, megromlott kapcsolatot megjavítani, feldobni. Ugyanis jó, ha tisztában van vele, hogy a szerelem egy múlandó érzés, ami után a párkapcsolat milyensége már mindkét félen múlik. Persze egy kis fellángolásra épített kapcsolatnál, ne várjunk csodákat.

 

b, Miután rájött, hogy nem szerelmes, legyen határozott. Mondja ki mit érez nyíltan. „Elmúlt, már nem szeretlek, sajnálom, de vége.” Lehet, hogy kegyetlennek hangzik, de ez a valóság. Minek kéne szépíteni? Egyenesen, határozottan elmondta mit szeretne. (Ha egy mód van rá, a „Maradjunk barátok” dumát hanyagoljuk ennél a résznél (is).)

 

Persze, könnyű ilyenkor azt mondani, hogy az ilyen pasira/csajra nem érdemes várni, ha szerelmes az ember úgyis meg fog alázkodni. Viszont gondoljunk bele egy kicsit. Tényleg egy ilyen határozatlan, gyáva, éretlen emberre van szükségünk?